Milyen jó lenne jónak lenni.
Csendben a kemence padkára ülni
és mosolyogni.
Nem szólni senkihez.
Nézni a parazsat, hogy húny ki
benne az a tűz, amit oly lelkesen raktam.
Hallgatni a templom öreg tornyát,
egyetlen mély rézharangját
hogy hírdeti a vacsorát.
Hogy nyikordul meg az ajtó,
vénséges vén, majd szétmálló,
fáradt embert befogadó.
Hallgatni mekkorát koppan
a falon, göcsörtös nyele
a kopott kapának.
Látni gyerekkezek hogy kapnak
gyorsan kérges tenyerek
ölelése után.
És nem érteni. Nem érteni,
csak ülni a kemencepadkán
némán, boldogan, bután.