Írományok gyűjteménye

Csanád óriás lesz

Veszekedtem önmagammal,
mintt törpével egy óriás:
- Csanád, ne haragudj a világra!
Csanád, hová mégy, mit csinálsz?
Gyere le végre a fellegekből!
Ideológiát? Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
magadról az ékszíjat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederítettem reám;
lépcsőnek használtad az éveket,
a karmát, egész életen át,
az ifjúság bimbait lenyírtad
és felboncoltad az imát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondtad
s az egója tetejére állt.

Nem birtam velem, tönkernyúzott,
de azért tetszett egy kicsit,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzám játszani.
Felejtettem s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent lennék, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a létem börtömfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és horihorgas vágy emelt
-föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis észre sem vett
lélek a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Csanád megbántotta, kit nem szabad.
És már iszolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottem: Te kölyök! - Aztán:
No, no félj - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegényt,
hogy lélekben kicsit óriás legyen.