Írományok gyűjteménye

Símitottalak
emlékül hagytad nálam
fehér virágodat.

Nyom vagyok, fekszem a zöld fű közt vadon
míg eső jön és elnyom szülőföldem, a gyom.

Nyom vagyok, üres, hiánya annak mi körbevesz
míg a nap melegén feltörő fű újra eltemet.

Nyom vagyok, csepp gödör, sima és lapos
lábad ha lép, csak én rajtam tapos

Nyom vagyok, véred szagába akaszkodó farkasoknak
egyedül én mutatatok utat.

Nyom vagyok, itthagytál engem a földön
de életed illatát, míg vagyok, őrzöm.

Kezdettől fogva nem vagyok más, emlék
ha nem lennél a világon - én sem lennék.

Erkély-kertemre
szállt cinkével osztozom
e szép reggelen

Ha pengeélen
táncol az élet, mindegy
végül merre dől

Csúszóhurkot köt
a kezem, ajtóm fölé
akasztja szívem

Pitypang a szélben -
úgy szállok szerte én is
Semmitérően

Az utóbbi 3 át nem aludt éjszakához egy töredék, ami talán sosem lesz befejezve.

Tudod, szeretek ülni az erkélyen.
A cigaretta keresű íze olvad a számban
figyelem, ahogy a hamu megbillen
és nézem mi minden táncol az éjszakában.

Lámpást ad az Úr mindenek kezébe
és álomlepkéket terelget feléje;
hímporuk hullik míg oda eljutnak
álmodik minden, én nem alszom csak.

Ezt az éjszakát
együtt virrasztottuk át
fehér meggyvirág.

Békák görögnek.
A tóparti harctéren
Apró őrszemek.

Gyöngyvirág tövek
alatt megbújó harmat
szikrázó kövek

Az éjjel sem csak
sötétség és félelem
csillag is és szép

Ezer szavam van
ha megjössz mégis ülnék s
néznélek némán

Ezer és ezer
cseppel fürdet az eső.
Hogy szeret engem!

Bright, shining air,
glittering green grass. Finally
beloved spring is back

Felhők mögötti
csenddé lett a tavasz
Előtte esik.

Egy áprilisi
kis méhet ledöfött a
vétlen kardvirág

A márciusi
nap fénye kötötte a
hajad kévébe

Csanád óriás lesz

Veszekedtem önmagammal,
mintt törpével egy óriás:
- Csanád, ne haragudj a világra!
Csanád, hová mégy, mit csinálsz?
Gyere le végre a fellegekből!
Ideológiát? Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
magadról az ékszíjat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederítettem reám;
lépcsőnek használtad az éveket,
a karmát, egész életen át,
az ifjúság bimbait lenyírtad
és felboncoltad az imát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondtad
s az egója tetejére állt.

Nem birtam velem, tönkernyúzott,
de azért tetszett egy kicsit,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzám játszani.
Felejtettem s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent lennék, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a létem börtömfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és horihorgas vágy emelt
-föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis észre sem vett
lélek a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...
És ekkor zsupsz, egy pillanat:
Csanád megbántotta, kit nem szabad.
És már iszolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottem: Te kölyök! - Aztán:
No, no félj - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegényt,
hogy lélekben kicsit óriás legyen.

Eső illattal
ébreszt de többet nem ad.
Inkább elillan

Tőr hegyén a szív
méreg, pohár peremén
napsütött tavasz

Jelképed neve
predesztinálta sorsod
árva kokárda

Tárd ki a szemed!
Vár a világ. De fénye
nélkül vak vagyok.

Sosem voltam még
íly egyedül magamra
hagyott magányom

Hatalmas karod!
Kitártad s egyszeriben
eltűnt a világ.

Csend. Néma, süket.
Hallgatok. Üvöltenék.
Nagyon féltelek.